Gondterhelt várakozás!

A nyár szépségét elhalványító döntéshozatal újabb mérföldköve a családi megpróbáltatásoknak! Pontosan egy évvel ezelőtt az amúgy is lelkileg fájó szülinapon  sokkoló és megsemmisítő telefonhívást kaptunk gyermekünk felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan tettéről! Azt hiszem, hogy e szülinap fájdalma duplán megmarad fiam emlékezetében az öccse  tette miatt is!

Többször megfordult a fejemben, hogy papírra vetem a mindenkor történteket, leírom milyen érzés átélni amiben volt részünk, mennyi sírás, harag, vádaskodás volt magam ellen, mit és hol rontottam el?! Az ítélet, mely utólag ismervén a lehetséges sokkal többet, a körülmények rosszabbra fordulása, a vádak többszörözése miatt is ” ajándék “képviselőink szerint!

Nem volt hozzá erőm, s kinek mi köze a velünk történtekhez, hisz voltak-vannak kik elítéltek, kárörvendeztek, megbélyegeztek, sajnáltak és lenéztek, de ezek már régen nem érdekelnek! Az én életemért és tetteimért nekem kell  számot adnom csak a Mindenható felé! Gondoltam, ha leírom, s talán megosztom másokkal tanulságul szolgálhat mindenkinek! Ám nem akartam fokozni anyai szívem fájdalmát, ami kísér az életen át!

Soha, de soha nem fogom megérteni hogyan jutott idáig a nemzetiségi diplomával rendelkező tanító, majd a békési régió sikeres üzletkötői múltjával rendelkező nagyszerű fiam! Soha nem tudom feldolgozni azt amit tett, amilyen körökbe került és amikről utólag értesültem róla és életviteléről! Belehaltam!!!

Rossz példát mutattam? Biztos hibáztam, meg lehetne magyarázni, kifogásokkal is élhetnék, mikor és hogy voltam gyenge, felelőtlen anya, de Isten látja lelkem, megpróbáltam a felelősségre, kitartásra és igaz baráti kör kialakítására, kötelezettségtudatra, törvénytiszteletre nevelni!! Nem sikerült!!! Megbuktam mindenből!! Feldolgozhatatlan!!

Bárcsak vissza forgathatnám az idő kerekét, Istenem de sok mindent másképp csinálnék! Jobban odafigyelnék gyermekeimre, férjemre, elhalmoznám őket szeretettel és figyelemmel, s nem hagynám, hogy rossz útra tévedjenek!!

Az “ajándék” négy év is rettenetesen hosszú idő, az eltelt egy év is felőrölte idegrendszerünk, anyagi helyzetünk, családi életünk! Egy anyának nincs eldobandó gyereke bármit tesz is, szereti, óvja és segíti mindenben, még ha úgy látja és érzi, hogy értelmetlen! Csak az tudja mit élek-élünk át, akinek volt ilyen szülői fájdalma mit érezhetek! A hír letaglózott, fel sem fogtam, aztán a felismerés, hogy Úr Isten, mit csinált?! Embert csempészett, de hogy miért, hisz tegnap még velünk volt a bátyja születésnapját ünnepelni, akkor kaptam tőle ajándékot az enyémre én is! Jó kedve volt, hisz a covid  után munkalehetőséget kapott és voltak tervei, rendbe hozni életét és változtatni körülményein! Sietett, mert írtak neki, még este megy fuvarba egy haverral és még akkor is arra kértem, nehogy hülyeséget csináljon, nem szeretném börtönben látogatni! Elment, s nem jött vissza, haza, börtönbe vitték!

Kimondhatatlan milyen fájdalom azóta is, amik történtek vele, s velünk. Hetekig nem láttuk, majd minden hétvégén skypoltunk, mutatni előtte, hogy jól vagyunk, kitartunk és erre biztatni Őt is! Borzasztó nehéz, hisz utána összeroskadva a látottaktól-hallottaktól, kiborultam és nem volt belőlem semmi! Közbe intézzem a hivatalos ügyeit, fizessem a tartozásait, tartsam a kapcsolatot az ügyvédekkel, töltsek fel idegen telefonokat, küldjek pénzt és csomagot, elvették a ruháit, csomagját, megverték, a covid alatt 27 napig nem tudtunk róla semmit, amikor kocsiba ültették és nem tudtak róla az őrök, azt hitte most végzik ki, hisz megfenyegették, így joggal félt! Én “csak” a youtuben láttam a videót, hol van, olvastam a börtönről és regisztrált tag vagyok a BV web shoppon, hogy csomagot küldhessek!

Igen, depressziós vagyok, hisz közeledik az idő, amikor be kell vonulnia letölteni a fennmaradó büntetését! Minden kezdődik elölről, félteni, aggódni, skypolni és látni szenvedését, mit magának keresett! Istenem! Mit mondok majd Lénának, hogy Sanyi megint elment messzire dolgozni és nagyon sokáig nem jön haza?? Ha esetleg egy skypolásnál látni fogja a “mákos” ruhába öltözve, meddig tudom előtte titkolni, hogy a szeretett nagybácsi börtönben van, mert csúnya migránsokat a kocsijába ültetett??

Csak sírok, könnyeim arcomon legördülnek és nem akarom ezt! Nem akarom átélni, hogy én vigyem a fiam a börtönbe és látni, ahogy évekig becsukódik a kapu mögötte!! Nem akarok arra gondolni, hogy talán utoljára láthatom a gyermekem, kit a világra hoztam és felneveltem! Nem akarom látni a félelmet a szemében, az elválás fájdalmát elviselni! Hisz ki tudja meddig bírjuk ezt a lelki traumát és terhet magunkkal cipelni, nem tudhatjuk testünk meddig bírja a szenvedést és mit szán nekünk az Úr??!

A Mai ige reggelente irányt mutat nekem és az esti imádságban is megbocsájtásra, szeretetre kérem az Urat! Tudom, hogy lelkem fájdalmát Ő látja és átérzi, ám valamiért meg kell élnem ezt! Hiszem, hogy a jó Isten meghallgatja szavaim, imám és kéréseim, tudom, hogy Ő vigyázz a fiamra, mert esélyt ad neki hibáit jóvá tenni és számára új utat jelöl ki!  Hiszek abban, hogy van  megbocsájtás Jézusnak köszönhetően és egy új, szebb, jobb élet reményében dicsőítem az Urat! Áld meg Istenem a gyermekem és vigyázz rá és családunkra mindenkoron!!!

Vissza az előző oldalra