Remény a fiamnak!

Kell, mint ahogy a nap sugara a Földnek, úgy kell a remény az elveszett Léleknek! Nem tudhatom, hogy másnak a remény mit jelent, nekem az életet, a családot, s legfőképp, hogy magamhoz ölelhetem börtönbe zárt fiam!

Soha nem adom fel, hisz ezelőtt is pislákolt bennem, még ha csak éppen még, de életem része volt a remény! Tudtam, hogy létezik, sokan fohászkodtak érte azok is, kik kétségbe vonták azt!  Minden életszakasznak megvannak a maga nehézségei, kikerülhetetlen csapdái, megpróbáltatások, mik elveszik lelkem erőit, ám tovább kell küzdenem és olykor nem magam miatt, hanem azért, kit óvnék és szeretnék! Igen, érte. A fiamért, ki felelőtlen életet élt, ki a könnyen jött pénznek nem tudott ellenállni, ” habzsolta” az életet, minden jövedelmet elköltött, mit lehetett, sőt azt is, mi nem volt az övé! Barátai nem voltak igazak, csak álszent és kihasználó semmittevők, kik között jól érzete magát Ő , kiket ” családjának” tekintett szülei és testvérei helyett! Ez van, ha a szülő akaratán kívül hibát hibára halmoz, mi egyre csak nő! Ahogy a gyermeki lét, a vele kapcsolatos dolgok is nehezebbek és nem oly átláthatók.

Én sem vettem, illetve akartam észrevenni a figyelmeztető jeleket, újabbnál újabb esélyt adtam neki és magamnak! Azt hittem, mert akartam hinni, hogy minden rendben van vele és körülötte, dolgozik becsületesen, fizeti a számláit, nagyszerű barátai vannak, akikkel haverkodik! Mindig tudott ígérni, hisz aki még ígérni sem tud, az csak igazán a szegény! Nos, Ő a jég hátán is megélt, ha volt pénze és utólag kiderült olykor százezrekkel bírt, akkor az szépen kifolyt a kezei közül. Ha nem volt pénze, akkor is megvolt, hisz kölcsönkért, ígért fűt-fát, tette a szépet, sajnáltatta magát ha kellett, boci szemeket meresztett és ki tudott kedves mosolyának, jó szívének ellenállni??!  Én sem, mint oly sokan és megjártuk vele! Szegény megboldogult anyukám lett ilyenné.

Oda a szavahihetőség, oda a bizalom, az őszinte kapcsolat, elveszett barátok, munkatársak, ismerősök, mindenki, ki a céltáblába került, csalódott benne rendületlenül! Nagyon szomorú még évek múltán ” csak ” leírni is, hisz a következményeit visszük magunkkal a sírig mindannyian a lelki fájdalmainkkal együtt! Nem kívánom senkinek, hogy lépjen a nyomomba és tapasztalja meg ezt az élethelyzetet, soha nem gondoltam rá, hogy én is bele eshetek. Lelkem mélyén éreztem talán mindig, hogy valahogy Ő más, mint a többi és igen, ” szendvics gyerek “, akinek talán nem jutott annyi anyai szeretet és apai szigor, mint ami megillette és talán ez lett a veszte! Persze megmagyarázhatom én és a szakemberek, hogy a krisztusi korban már érte nem felelek, de ha gyermekkori lelki sérülés is közre játszott abban, hogy most börtönök lakója, hát furdal némi lelkiismeret. Hogyan kerülhettük volna el ezt??

Nem, nem tudtam elhinni, hogy ez velünk történik. Miért? Mit csináltam rosszul én és a fiam, ki törvényt szegett többszörösen?? Nem erre neveltem, nem ezt a példát látta tőlem, nem erre biztattam, vagy talán féltésemmel pont én vonzottam be?? Annyiszor kértem, figyelmeztettem, letoltam, kiabáltam vele és sírtam, megfenyegettem, megmondtam előre mindent, tudtam mikor hazudik kegyesen, mikor talál ki mentséget, halogat és ígérget! Mégse tettem érte eleget?! Sajnálom és ha vissza forgathatnám az élet kerekét, soha ily helyzetbe nem kerülnék én! Annyi mindent, szó szerint mindent másképp csinálnék, hogy a legjobb édesanya én lennék, ki olyan fiúkat nevel fel, akikért szégyenkeznie soha nem kell! Oda adnám minden szeretetem neki, nekik, tanítanám és óvnám őket a gonosztól, befolyástól, hazug embertől és baráttól! Figyelném jobban az árulkodó jeleket, hogy  soha ne kételkedjek!

Nem tudom, nem tudhatom mi lett volna ha…..,csak azt tudom, hogy oly távol van tőlem évekig és hiába látom olykor skypon, s beszélek vele pár szót telefonon, ha feltöltöm pénzzel azt, a tudat, hogy börtönviselt lesz belőle, kiveszi belőlem erőm és lelkem fájdalmasan sír szemeimmel! Nehéz, borzasztóan nehéz hallani hangján, hogy sírna Ő is velem, mintha könyörögne láthatatlan, hogy védj meg édesanyám!!! Nem tudja senki, csak az ki megjárta e poklot, de az sem érezheti más kínját, csak sajnálatot adhat, együttérzést talán. Megfizetjük az árát rendesen, ezt a négy évet nem feledjük sohasem!

Oly sokszor feladnám, de NEM tehetem meg, hogy cserben hagyjam szeretett unokámat Lénát, fiaim és férjem, kik szenvednek magányosan, csendben! Nemcsak nekem fáj a szívem, de nekem kell a legerősebbnek lenni, hisz a családot az édesanya tudja összefogni!  Nekem kell erőt adnom nekik, hogy túléljük a megpróbáltatásokat és egyben tartsam a családomat! Az én feladatom REMÉNYT adni a lelkeiknek, szeretetet és anyai ölelést míg lehet! Haza kell várnom a fiam, s látnom kell rajta a megbánást, változást és a tanulást, amit e rettenetes helyzet ad! Segítenem kell neki talpra állni, jó emberré válni, becsületes és őszinte családtagnak lenni! Hinnem kell benne csak még egyszer utoljára, tudnom kell, hogy a lelkemnek okozott fájdalmat, szégyent, veszteséget nem szenvedtem el hiába, mert megtanulta a leckét és bizonyítja szeretetét, mellyel kárpótol a börtönévekért!!!

 

Vissza az előző oldalra