Visszatekintés

Igen, rossz passzban vagyok, s talán nem is tudom ennek pontos okát, legalábbis nincs hirtelen sokk vagy nem várt esemény, mi okozhatja ezt! 😞 Talán ez a fránya depresszió, mely fajtája megvetette lábát az életemben, s abbéli tulajdonsággal bír, hogy egyszer fent-egyszer lent van az ember hangulata miatta! Nos ez a hangulatingadozás azzal jár, hogy a vélt vagy valós sérelmek felturbózva jönnek elő és újult erővel csapnak le az önsajnálatot erősítve bennem, s magamat és másokat okolva a múltban történtekért, kiváltó okokért! Magamnak azért teszek szemrehányást, hogy miért kellett nekem mindenkinek megfelelni, kedvére tenni és saját érdekeimért nem kiállni, harcolni?! Miért kellett másra bízni az életem akár mindennapi, akár fontosabb eseményeit, az azokért hozott döntéseket átruházni? Mit tudhattam én még anno alig 18 évesen, hogyan kell gyermeket nevelni és jó feleségnek lenni, mikor 32 évvel ezelőtt Mezőgyánba költöztem? A gyermekkorom eseményei egy más lapra tartoznak, a családi körülmények nem éppen voltak ideálisak, kik közelebbről ismernek, azoknak nem mondanék újat! Mindig is készültem megörökíteni, leírni vagy tudatni a külvilággal, hogy nem minden arany, ami fénylik és nem mindenki az, akit vagy amit látnak benne! Általában az emberek álarcot viselnek, köztük természetesen én is, hisz az vesse rám az első követ, ki mindig az igazak életét élte, soha nem játszott szerepet! Én is megannyi szerepben tetszelegtem már, mikor kit és hol alakítva, itt nem kimondottam az iskolai rendezvényeken beöltözött szerepekre, inkább az élet adta, kínálta vagy épp megkövetelte szerepkörök megformálásán van a hangsúly! Nem szándékozom úgymond tiszta vizet önteni a pohárba, családom vagy bárkit megsérteni szánt szándékkal, inkább úgy fejezném ki magam, hogy leírom életem bizonyos emlékeit az én szemszögemből, az igazat, mely jellemezte anno és megvannak fájó gyökerei és van bátorságom hozzá ennyi év távlatából!

Igen, kell hozzá az a vitathatatlan érzés, hogy már nem érdekel ki és mit mond vagy gondol rólam és a múltról! Az én életem, az én keresztem, az én fájdalmam és ezen senki és semmi nem változtathat! Akinek joga van hozzá, az csakis én magam vagyok, egyedi és megismételhetetlen, családtól és bárkitől függetlenül, hisz nem tartozom elszámolással a Mindenhatón kívül senkinek!! Én döntöttem anno, hogy ide jövök és összekötöm az életem a férjemével, ám akkor még nem tudtam, hogy vele együtt szorosan megkapom a családját is! Persze ki gondolta volna az éretlen fejjel házasságba menekülő gyerekanya helyébe, hogy a már felnőtt férj mindennapjait az özvegy édesanyja irányítja és mindenben az ő akarata dönt. Akkor még nem tudhattam, hogy mennyire megfogja keseríteni az életemet, hisz felnéztem rá, anyukának szólítottam és elfogadtam tanításait a háziasszonyi, anyai teendőket illetően! Anyám helyett anyám volt és örültem neki, mígnem elkezdődött a közös élet nála a pici szobában és a kioktatás, kritizálás, ha megcsináltam valamit, az volt a baja, hogy Ő nem tudja? Ha nem csináltam meg, akkor a hátam mögött is azt beszélte a sógornőinek, hogy még ennyire se vagyok képes! 😟 Bár helytelen 18 évesen cigarettázni, ezt szóvá is tette, hogy milyen büdös cigány szag van a kis szobánkban, persze, hogy leszoktam, hisz megfelelni akartam! Fiatal korom ellenére otthonkába kellett járnom, az ő levetett-kinőtt ruháit hordani, mert pont nekem valók voltak és én a családjukba való, egyszerű lány voltam és örüljek, hogy befogadtak! Az esküvőnket Ő intézte, kiket hív meg, mi és hogyan legyen, ebben nemhogy megkérdeztek volna, de beleszólásunk se volt, hisz itt ez és ez a szokás, az esküvői csokrom ki kellett vinni a temetőbe apósom sírjára, akit ugyan ismertem,de már sajnos nem érhette meg, hogy az idősebb fia megnősüljön. Pár évvel később amikor már volt vajmi bátorságom megmondtam az anyósomnak, ha apósom élne, én sokkal jobban szeretném és azt is tudom, hogy soha nem bánhatott volna így a menyeivel! Ha vigyázott a fiamra, mert vizsgálatra utaztam, ajándékot kellett nekik hozni, ugyanis a sógornőjével pesztrálkodtak. Az első közös gyermekünket a terhesség 12-dik hetében spontán vetélés miatt elveszítettem és azt mondta a kedves mama, hogy biztos csináltam magamnak valamit, hogy elvetéljek! 😥 Megannyi esemény és vita, mikben szidta a részeges szüleim, akiket az esetleges barátokkal együtt elmart mellőlünk, mert mindenki után tudott beszélni! Még azt is megszabta, hogy mikor mehettem szüleimhez haza, sose felejtem el, ütögette a karját, hogy nézi az időt, mennyit vagyunk Vésztőn! A szembe szomszéddal lebeszélte, hogy ne árulják a házat, mert Sándorék megveszik, ami így is lett és a férjem 30 évi házasság után se állt mellém, hogy így volt, pedig tisztában van vele! Miután átköltöztünk is mindenbe beleszólt, ezt miért így vagy úgy csinálom, ne sepregessek amikor ott vannak, ha nem kínáltam meg valamivel, akkor már panaszkodott, hogy majd elcsordult a nyála, amikor meg küldtem mákos tésztát ,azt mondta dugtam volna a p…-ba,mert kettőjüknek nem elég! A sógornőimmel kis híján összeveszített nem egyszer mondván egymásra mindent és fordítva! Szerencsére velük mindig megtudtuk beszélni,ám a fiait állandóan ellenünk uszította, mire hazaértek addigra a kedves mama már bepanaszolt minket a vélt vagy valós sérelmeiért és a fiúk persze az anyjuknak adtak igazat! Ha dolgoztak a házunkon a család unokatestvérei, nagybátyjai, főzni kellett az egész famíliának, mert azt így szokták stb. Azt hiszem sorolhatnám napestig azokat a dolgokat, melyeket át kellett élni és tűrni,de már nincs jelentősége, ami elmúlt annak vége! Közben felnőttem és a sok megfelelés miatt lelkileg majd testileg beteg lettem! Hányszor, de hányszor kértem a férjem, ne hagyja, hogy ezt vagy azt tegye velem, beszéljen vele, szóljon rá, mondja meg neki, ám annyi volt a válasza, hogy nem tudjuk megváltoztatni! ☹ Mennyi, de mennyi átsírt éjszaka és esemény volt, mely felemésztett és végre visszamertem szólni, megmertem a véleményem mondani, fellázadtam és kiálltam magamért! Ekkor fordult a kocka, mert férjem két tűz közé került, egyikőnk sem akarta megbántani és hiába tudta, hogy igazam van, nem tett semmit, így az évek múlásával már csak annyit tehettem, hogy nem jártam át mindennap, de még így is a mindennapjaink része volt a mama és panaszai! Neki nem lehet megfelelni, semmire és senkire nincs tekintettel és a fiait úgy magához láncolta, hogy míg él, addig számukra Ő az első és mindenki más csak utána!

Nos, életem egészségi-lelki megrontója mint már kiderült, az anyósom, ki megkeserítette, voltak pillanatok, amikor majdhogynem szó szerint elüldözött az életükből, pedig a környezete, barátai és “kis Mezőgyán” lakói mindig úgy dicsérték, hogy Erzsike néni milyen aranyos, jó asszony! Ezért írtam az elején, hogy mindenki álarcot visel és egy kívülálló nem tudhatja milyen életünk volt, esetleg az anyósom szemszögéből! Aki szavaim nem hiszi, járjon utána, talál még olyat a családból, aki tudja az igazságot és nem fél kimondani! Már nekem sincs félnivalóm a férjem vagy sógoraim miatt, akik a mamát védve vagy csak a családi minta miatt nemegyszer olyan kijelentéssel vagy viselkedéssel voltak irántam, hogy egy szerető férj nemhogy szó nélkül nem hagyta volna, de mindenáron megvédi a feleségét! Hát itt jön a másik ok, ami egész életemet végig kíséri, hogy a férjem soha nem állt ki mellettem vagy értem sem az édesanyával sem a testvéreivel szemben! 😓 Mindig másodhegedűs, hanem a harmadfokú lételem voltam a házasságunkban, első az anyja a családi idillel, a munka és ital amit hol letett, hol újrakezdett, jelzem nem drasztikusan, ám a mindennapi rendszer szerint, amit én sajnos nem tudtam szó nélkül megállni soha, hisz gyerekkori éveimben negatívan jelentős szerepet játszott az alkoholizmus és nem akartam szüleim nyomdokába lépni, úgy élni! Szerettem őket, de sajnos el is ítéltem az ital miatt, hisz ajánlottunk nekik segítséget! Nem hiszem, hogy az ital, a hazudozás, a kifogások, a halogatás és mentegetőzés bármire is megoldás! 😞 A férjem a világ legjobb embere, ezt soha nem tagadtam és vitattam, bárkinek ezt hangoztatom mind a mai napig! 😍 Neki is, mint nekem vagy bárkinek vannak megrögzött szokásai, elvei amiket olykor nehéz tolerálni és az eltelt 32 év alatt sokszor nehéz, vicces vagy már mulatságos! Minden gondnak abban látom az okát, ahogy idősödik az ember változik és nemcsak az egészségi állapota, minden, mi Őt körülveszi és ha ez majd 13 év korkülönbséggel párosul, nos akkor vannak már megbeszélnivalók! Nem mai téma, évek óta elmondom mit és hogy szeretnék, mire vágyok, beszéljük meg, tervezzünk, változtassunk, erre Ő hallgat, én sírni kezdek, hogy még szóra sem méltat, megsértődik, szomorkodik, fogadkozik, hogy majd megyünk, majd megváltozok, majd jobban odafigyelek, majd nem iszok és ehhez hasonló ígéretek, amik persze ideig-óráig működtek és minden maradt a régiben!  Idővel a fenti okok és persze az is benne van, hogy nem figyeltem az egészségemre ami romlani kezdett, betegebb lettem leszázalékoltak és kettétört az életem. 😥 Már nem volt munkahelyem, kerestem, nem találtam, hosszú volt az út, sokszor feladtam, olykor annyira, hogy vezetés közben jött a gondolat, hogy most kéne megtenni és a hatalmas fának ütközve vége lenne minden szenvedésnek vagy amikor éjjel 11 kor a vésztői temetőbe mentem kocsival édesapám sírjához, nos akkor tudtam, hogy ekkora lelki betegséggel már egyedül nem küzdök meg! Persze nehéz volt a családomnak sokszor, amikor “kipakoltak” 35 éves koromban, több műtét követte egymást évekig sorban és Ők mindig mellettem álltak, ápoltak, támogattak, hálás is vagyok a sorsnak! Csak az a fránya egyedüllét, mely évek óta kísér, hisz hiába a rendes, jó férj, mert házasságunk rég kihűlt, unalmassá és szürkévé vált, egymás mellett éléssé avanzsált s ez nekem már nem elég! Ő már több, mint 2 éve “szabad”, nyugdíjba vonult megérdemelten és vártam, hogy betartja ebbéli ígéretét, majd akkor megyünk ide, oda, minden másképp lesz! Igaz, másképp lett, de szerintem sajnos nem jó irányba! Tudom, mert benne voltam és vagyok, sőt szerintem rosszabb helyzetben is, hisz Ő egészséges letudott 45 év szolgálatot, míg nekem 12 év munkaviszony és 8 év leszázalékolással és nagyon sok betegséggel soha nem lesz nyugdíjam, talán meg sem érem! Amondója vagyok, hogy nem tud magával mit kezdeni, hisz egy tollvonással elvették az életét, egyik napról a másikra már nem kellett, mert megvan a ledolgozott év, még február 14-én vezethette a 928-as szeretett autóbuszt, másnaptól már nem számított rá a volán és parkolópályára tették! Persze, hogy megviselte, de ez nem azt jelenti, hogy itthon, magányosan a kertben és jószágaival töltse el további életét! Van, aki alig várja, hogy számadást végezzen és megcsináljon olyan dolgokat, miket a munka és család miatt nem tudott vagy utazzon, világot lásson, új barátokat verbuváljon, élvezhesse a szabadságot!  Igaz, nem vagyunk egyformák, de én nem tudok belenyugodni, hogy nekünk ennyi és így járt!!! Én betegen napi két órát utazok egy négy órás munkáért, hogy fontosnak és hasznosnak érezzem magam, hogy emberek közt legyek, hogy lássak és halljak, hogy tapasztaljak! Én még nem tudok arra berendezkedni, hogy itthon betegyük a gyümölcsöt és kertészkedjünk, nem is bírom, de én még nem akarom a monotonitás mellett a halált várni! Én élni akarok, tapasztalni, utazni, amit a szabadjegyünkkel szép Magyarország egész területén megtehetnénk és mégsem mozdulunk ki! Mondják menjek egyedül, de akkor kivel osztom meg a látnivalókat és érzelmeket?? Nekem társra, beszélgetésre, tervezgetésre, célokra van szükségem és Ő ezt sajnos nem érti, neki a magányos múlt és a régi korok beidegződése, az anyai illetve családi mítoszok, szokások teszik élhetővé napjait! Szóval végtelenül eltávolodtunk egymástól, pedig jó párost alkotunk, ám a korkülönbség és az élettereink megváltozása ezen nem segít! Hányszor kértem, hogy forduljunk szakemberhez, kérjünk tanácsot, kössünk kompromisszumot, oké itt maradtunk, itt élünk, de néha mozduljunk ki valahova, és jönnek a kifogások, miért, amikor meg több kettőnél és ily formán kibukok, már nem tudunk mit kezdeni egymással, nekem felbüffen a múlt, mit most leírtam, hisz sokan csak azt látják, hogy Ő és családja milyen jó, bennük senki nem talál kivetnivalót, hisz mindig dolgoznak és nekem is mennyit segít, csak én lehetek a rossz,mert nekem semmi nem jó és ennek hangot adok! Dühös vagyok és tehetetlen, hisz szeretem, de ez így tovább nem mehet! Ami miatt kitört a fortyogó vulkán bennem, az az, hogy újra inni kezdett és csak a hab a tortán, hisz sajnos már sejtettem, hogy a pálinkát kortyolgatja, ám lebukásán  a szemembe hazudott!😓 Tudom, most elítélnek a legtöbben, hisz mi az a pár korty, megérdemli stb, de mint volt már rá példa így csak kezdődik és én a folytatásban nem akarok részt venni! Tanácstalanul gyötrődöm, miért kell ezen újra végig mennem?? Mit és hogyan kell tennem, hogy minden rendbe jöjjön? Vagy hagyjam el az otthonom, és itt eszembe jutnak megboldogult édesapám szavai, mit akkor mondott, amikor arra biztattam, hogy édesanyámat hagyja el az ital miatt, azt kérdezte, hogy menjek el csőlakónak??! 😭 Én is hagyjam el mindenem, amiért megszenvedtem, amiért beteg lettem, ami a biztonságot adja nekem? Hova és miből? Hogy tartom el magam? És itt jön Dr. Csernus szava, hogy önző vagyok, mert csak magamra gondolok! Igen, félek az egyedülléttől, a kiszolgáltatottságtól, de van e rá garancia arra, hogy előbb-utóbb nem maradok e egyedül és akkor kénytelen leszek magamról gondoskodni valahogy?! A gyermekeimre nem támaszkodhatok, nekik is megvan a maguk élete! Maradjak és hallgassak, tűrjek és éljünk tovább csendben egymás mellett? Tudom vannak nálam sokkal rosszabb élethelyzetben élők, de ez engem most nem vigasztal, hisz mindenki a saját baját tartja a legrosszabbnak és ami a lényeg, hogy lehet kívülről bármilyen szépnek látszó élet és rendes embernek tartott felek, ha belül fájdalom és kétség járja át a testet-lelket és segítségért kiállt!!!!!😓

Vissza az előző oldalra